Adatok - előszó - tartalom - Válasz Bakay Kornél értékelésére - Válasz Csúcs Sándor értékelésére - Mandics György értékelése - ajánlott őrségi szállás
"A finnugor elmélet alkonya" c. kötet címlapja
A kötetet a Farkas Lőrinc Imre Kiadó adta ki 2006-ban, Gödöllőn.
Válasz Bakay Kornél értékelésére
Leltárhiány, válasz Bakay Kornél könyvkritikájára
1. ábra. Késő szarmata, vagy kora hun csat a Kárpát-medencéből (Botalov nyomán) egy felülnézeti világ-modellel; a csat készítője ismerte a rendet: a világ közepén a kereszt alakú Du/Dana jel (a székely írás „d” betűjének előképe) jelzi az Isten központi helyét; a világ sarkain a sarok (szár Óg „Óg király, Heraklész”) jele, a székely írás „s” betűjének előképe található; a hasonló leletek sora többek között azt is bizonyítja, hogy a hunok magyarul beszéltek, a székely rovásírást használták, s a székely írás egykor rendszeresen alkalmazott szójeleket is
2006. márciusában jelent meg „A finnugor elmélet alkonya” című kötetem, amelyben a székely írás eredetével összefüggő új felismerések nyelvészeti hasznosítását kíséreltem meg, beillesztvén őket a finnugrizmust cáfoló ada-tok sorába. A kötetből tiszteletpéldányt küldtem Bakay Kornél professzor úrnak, aki a Kapuban sorolta fel a kifogásait. Most ezeket az (alább dőlt betűvel nyomtatott) észrevételeit veszem sor-ra és válaszolom meg. Remélve, hogy ezáltal hozzájárulhatok a kötetet bíráló írásában (Bakay/2006) meghirdetett kritikai sorozat sikeréhez, egy hasznos eszme-csere kibontakozásához.
A sajtószabadságról
Azt írja Bakay Kornél professzor úr, a kötetemet értékelvén, hogy „manap-ság már bárki, akinek van erre fordítható pénze, azt jelentet meg, amit akar”. Nem tartotta szükségesnek hozzátenni, hogy ezt szerencsés fejle-ménynek tekinthetjük a pártállami cenzúra viszonyaihoz képest.
A lektorok értékéről
„Csaknem egészen visszaszorult a korábban előírásszerűen megkövetelt szaklektorálás, illetve a szerkesztők és a szerkesztő bizottságok szakmai-etikai szabályozó szerepe.”
A kötelező szaklektorálás intézménye azonban egy hamis őstörténeti kép egyeduralmát segítette elő a tudományosnak tekintett publikációkban. Ebből ítélve a szaklektorálás érdemben nem, legfeljebb formai kérdésekben (pl. a hivatkozásokat illető, valamint stilisztikai és helyesírási vonatkozásokban) segíthette a szerzőket. Ezek a formai vonatkozások fontosak, de csak má-sodlagos jelentőségűek.
Írástörténettel foglalkozván némi joggal tekintjük mérvadónak I. J. Gelb írástörténész álláspontját, aki szerint „írástudomány nincs is, mert az írás-emlékek leírása és leltározása még nem tudomány a nagy kérdések kikerülé-se mellett”. Azaz a legpontosabb hivatkozásokkal ellátott leírások és leltárok sem tekinthetők valódi tudományos teljesítménynek, a szokásos lektorálás által elérhető formai csiszoltság pedig nem tévesztendő össze a tudomány-nyal.
A másik észrevételünk az, hogy (két hozzánk hasonló autodidaktán kí-vül) nincsenek olyan szakemberek, akik a magyar írástörténet kezdeteivel foglalkozó kéziratokhoz érdemben hozzá tudnának szólni. Az akadémikus tudomány nem foglalkozik a székely rovásírással, ezért hozzáértő szakér-tőkkel sem rendelkezik, és fogalma sincs arról, hogyan is kellene megköze-líteni a székely írás eredetének kérdését.
Ahogy azt Sándor Klára 1966-ban világosan megfogalmazta, a tudo-mány nem ismeri, vagy nem ismeri eléggé a székely rovásírást, e téren „minden alapvető kérdés tisztázatlan”.
Ennek tudható be, hogy (Püspöki Nagy Péter szerint) „ha ... vizsgálódá-sunkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meg-lévő egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzőik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén”.
Szakmai ellenőrzés
A fentiek miatt is helyeseljük a Kapuban Bakay Kornél által meghirdetett kezdeményezést, miszerint „vissza kell állítanunk a saját táborunkon belüli szakmai ellenőrzést”. Éppen ezért javasoltuk már évekkel ezelőtt Bakay Kornél professzor úrnak, hogy a készülő könyvei írástörténeti fejezeteit szí-vesen átnézzük és véleményezzük. Átnézendő kéziratot azonban nem kap-tunk tőle, bár azóta jelent meg rovásírással is foglalkozó műve (Bakay/2002/34-44). Amikor erre emlékeztettük, arra hivatkozott, hogy akadémiai tekintélyeket szoktak felkérni lektornak.
Fentebb azonban azt láthattuk, hogy nincsenek magyar írástörténethez (pontosabban a székely rovásírás eredetéhez) értő akadémiai tekintélyek. Ezért aztán nem titkolt érdeklődéssel tekintünk a Kapu szerkesztőségére, amikor a szakmai (ezen belül nyilván írástörténeti) ellenőrzés megteremté-sére készülődik.
Nem saját a kötet?
A könyvünket értékelvén, Bakay Kornél professzor úr elsőként azt kifogá-solja, hogy az „túlnyomórészt nem saját kutatáson alapszik, hanem más szerzőktől átvett idézetekkel kíséri ... mondanivalóját a szerző.” Bírálónk ugyanakkor azt is megemlíti, hogy „az Előszó világossá teszi, a finnugrizmus összeomlásának a folyamatáról kíván számot adni ez a kötet”. Ezt a feladatot azonban aligha teljesíthettük volna mások munkáinak a be-mutatása nélkül.
Más szerzők eredményeinek felhasználása, továbbgondolása természetes dolog, e nélkül a tudomány soha nem léphetett volna előre. Persze a gyakor-lat e téren nem mindig egyértelmű. Például Bakay Kornél professzor úr a jogar oroszlánjáról készített rajzomat (Varga/1999/48) az engedélyem, a tudtom, köszönet, aprópénzküldés és hivatkozás nélkül közölte a saját köte-tében (Bakay/2002/282). Szerzők sora járt el hasonlóképpen. Átvették ezt az ábrámat és más rajzaimat is. Tudomásul vettem, mert e könyvek nemes ügyet szolgálnak, a kultúránkat mutatják be. A gondosabb szerzők azonban legalább azt megemlítették, hogy kitől származik a rajz és nem vádolták „átvétellel” azt, akitől „átvettek”.
Később újra felmerül ez az érv a könyvemmel szemben: „Nem kevés esetben érhető tetten az, hogy mások által feltárt részletek saját adatként hasznosulnak”. Sajnos Bakay Kornél professzor úr nem sorolja fel azt a „nem kevés” esetet, ahol ezt a hibát elkövettem volna. (Tartalmi idézeteknél – különösen, ha az a saját megjegyzéseinkkel van tarkítva – előfordulhat, hogy az olvasó számára nem világos, melyik álláspont kié. Ilyen esetekben újraolvasható a kérdéses fejezet, vagy a hivatkozás alapján ellenőrizhető az adott szerző álláspontja.) A Bakay Kornél által lábjegyzetben említett egyet-len helyen szerinte is hivatkoztunk Marácz László munkájára – azaz a fi-gyelmes olvasó nem gondolhatja azt a saját munkámnak.
A válogatás szempontja
Nem ért egyet a bírálóm azzal sem, hogy a könyvem „mondanivalója csu-pán néhány könyv elemzésére épült, messze nem használva ki a lehető leg-teljesebb kitekintést”.
Valóban nem soroltam fel minden finnugrizmust bíráló művet, mert a célom nem valamiféle tudománytörténeti áttekintés készítése volt. Mégoly derék szerzők kitűnő munkáinak idézéséről is le kellett mondanom, ha ezek nem tartalmaztak számomra hasznosítható gondolatokat (vagy elkerülték a figyelmemet). Csupán azokat az érveket szedtem össze, amelyek cáfolják a finnugor elmélet alapvető tételeit. Azaz nem a bátor köteteket, hanem az elméleti értékkel bíró gondolatokat gyűjtöttem össze, hogy társíthassam hozzájuk az ellenvéleményeket.
Olvasatlan díszletek?
„A hivatkozott, de – többnyire – nem olvasott feldolgozások nem egyszer csak díszletek” – állítja Bakay Kornél professzor úr.
Ez az észrevétel tükörképe a fentinek, amelyben a hivatkozások elmara-dása miatt lettem megróva. Így van ez rendjén bizonyára, mert kétfélekép-pen lehet hibát elkövetni: ha hivatkozom, és ha nem hivatkozom. Amint a kritika is csak arra irányulhat, amit írtam, s amit nem írtam.
Nos, az irodalomjegyzékben valóban szerepelnek olyan idegen nyelvű művek, amelyeket nem olvastam teljes terjedelmükben. Rövid és fontos idézetek származási helyéről van szó, amelyeket más szerzők hosszabb ér-velésének részeként vettem át; s olyanokról, amelyek a kérdésben tájéko-zódni kívánó olvasót érdekelhetik. Ezt a gyakorlatot helyesnek érzem s a jövőben is így fogok eljárni. Ha csak azokat a műveket lehetne hasznosítani, vagy hivatkozni, amelyeket teljes terjedelmében, eredetiben el is olvastunk, akkor nagyon kevesen számolhatnának be pl. a kínai krónikákról és a sumér agyagtáblákról.
„URÁLI KOR”
2. ábra. A finnugor elmélet alkonya c. kötetben I. J. Gelb nyomán közölt táblázat az írásrendszerek családfá-járól, kiegészítve a magyar nyelvtörténet korszakaival; a táblázatban szaggatott vonalak jelzik a bizonyta-lanságokat, amelyek különösen a kezdeteknél nyilvánvalóak; a táblázat feltűnő vízszintes rétegeket mutat, amelyek a magyar nyelvtörténet korszakhatáraival egyeztethetőek; ebből az következik, hogy az írásrend-szerekre ható változások egyúttal a magyar nyelvre is hatottak, mert a magyarság évezredeken át a legfon-tosabb írástörténeti, gazdasági, katonai és kulturális változások részese volt
Nyilvánvaló hibáim
Sajnos, vannak a könyvben megbocsáthatatlan hibák is.
Ilyen Szőcs Géza nevének szerepeltetése a kitűnő apa, Szőcs István neve helyett; vagy Molnos Angéla művének kifelejtése az irodalomjegyzékből.
Az általam nagyra becsült érintettektől ezúton is elnézést kérek, Bakay Kornél professzor úr hiányosságaimra figyelmeztető segítségét hálásan kö-szönöm. (A megállapodásunk szerint a kiadónak gondoskodnia kellett volna a lektorálásról, de az elmaradt.)
Remélem, hogy lesz egy következő kiadása is a kötetnek, amelyben majd ki tudom javítani ezeket a hibákat.
Elítélő jelzők
„Nem elégséges elítélő jelzőket felsorakoztatni” – int meg Bakay Kornél professzor úr. S valóban, ezzel csak egyetérthetünk.
Az őstörténeti bizonyítás lényege olyan hipotézis felállítása, amely ki-zárja a tárgyalt kérdés másfajta megoldását (azt kell valószínűsíteni, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján nem történhetett másként). A hipotézis cáfolata pedig ennek megfelelően egy másik – valamilyen szempont miatt mégis csak jobbnak látszó – megoldás kidolgozása lehet. Ebből következő-en az elítélő jelzőknek elvileg sem lehet sok közük a tudományos bizonyí-táshoz, hiszen pusztán az elítélő jelzők felsorolásával sem felépíteni, sem megcáfolni nem lehet egy hipotézist.
A gyakorlat mégis az, hogy a tudományos igényű dolgozatokban is sze-repelnek jelzők, mert nélkülük tudományos műveket sem lehet írni. S hogy ki mennyire tartja ezeket elítélőnek, vagy enyhének, az nézőpont kérdése.
Esetemben az eshet súlyosan a latba, hogy a könyvemben egy „körön kívüli” bírálja a „tudományt”. Azonban lehetnek olyan helyzetek (s ez ép-pen az), amikor a jelzőket egyébként bőven osztogató finnugrista „tudomány” képviseli a tudománytalan nézeteket nyelvészeti és írástörténeti kér-désekben egyaránt. Azaz valakinek végre jól tagoltan és mindenki számára érthetően ki kellett mondania, hogy a király meztelen. Ezt tettem a köny-vemben, amelynek jó a fogadtatása, de nem számítok arra, hogy minden ember tetszését elnyerem vele.
Persze a kötetemben nem csupán jelzők találhatók, hanem tudományos igényű érvek is, ez utóbbiakkal azonban Bakay Kornél professzor úr nem foglalkozik.
3. ábra. A budapesti hun jelvény
Eredeti források
„A nyelv és nyelvészet c. fejezet lényegében Götz László kiváló könyveire épül, itt-ott színesítve más szerzők megállapításaival, például László Gyulá-éval, ám ismét nem merítve az eredeti forrásokból.”
Bakay Kornél professzor úr itt lábjegyzetben a saját, 2004-ben megjelent kötetére hivatkozik, amely Götz László és László Gyula általam idézett írá-sainak kiadása és a szerzők halála után jelent meg. Nem látom be, miért kellett volna Götz László és László Gyula gondolatait Bakay Kornél művé-ben keresnem, s miért kellene ez utóbbit eredeti forrásnak tekintenem hoz-zájuk képest?
Írástörténet
„Varga Géza kiváló írástörténész – írja Bakay Kornél professzor úr – az írástörténet azonban, érthetetlen okból, csak néhány sorban jelenik meg a munkájában. ... értetlenül állunk a talány előtt: az íráskutató szakember vajon miért nem fejtette ki, mutatta be a szkíta betűk („jelkincs”) és a szé-kely rovásírás szoros és fontos kapcsolatát?”
A szkíta és a székely jeleket összehasonlító táblázatom azért nem került e kötetbe, mert már szerepelt egy másik, kiadásra kész írásom kéziratában. Nem lett volna szerencsés egyszerre két munkát is kiadni ugyanazzal a táb-lázattal. A székely és szkíta íráskapcsolattal foglalkozó tanulmányomnak („A hurrita lineáris írás”-nak) egy korábbi változatát azonban évek óta be lehet szerezni CD-n, s erre hivatkozom is a most bírált kötetben.
A kritika azonban csak a terjedelmet illetően jogos, a jelentőséget te-kintve talán nem, mert e kötetben néhány általam érdekesnek vélt írástörté-neti felfedezésem is helyet kapott. A bírálóm által fentebb lényegében Götz Lászlónak tulajdonított „Nyelv és nyelvészet” c. fejezetben például egy írás-történeti táblázat (2. ábra) is szerepel, amelyben az írástörténeti és nyelvtör-téneti korszakokat vetem össze. A budapesti hun jelvényen (3. ábra) pedig székely betűkkel írt magyar nyelvű szöveg olvasható. Ez „csak” a magyar őstörténet legfontosabb (a hun-magyar azonosságot illető) kérdését dönti el.
Az anaszazi felirat (174. oldal) a magyar nyelv és egyúttal az emberiség legkorábbi (másolatokban fennmaradt, kőkori eredetű) fonetikus felirata.
Ezeket a feliratokat a 8 évvel e sorok írása előtt megjelent kötetemben (Varga/1998) már átadtam Bakay Kornél professzor úrnak, de sem akkor, sem azóta nem tisztelt meg az értékelésükkel.
Nyelvrokonság
„A nyelvrokonság ismérvei c. fejezet ebben a formájában nem teszi világos-sá a magyar ősnyelv viszonyát más nyelvekhez, így mindenek előtt a türkhöz (törökhöz) és például a sumérhoz”
A magyar nyelv eredete sokkal korábbi időpontra nyúlik vissza annál, hogysem a sumér, vagy a türk nyelvek leszármazottjának tekinthetnénk.
A kötet olvasója a sok idézett szerző különböző álláspontjából szinte el-kerülhetetlenül kialakít magának egy új képet, amely árnyaltabb és megala-pozottabb lesz, mint a finnugrista deszkamodell. Remélem, az átlagolvasó úgy érzi majd, hogy karnyújtásnyira vagyunk a megoldástól (s talán ennek köszönhető Bakay Kornél professzor úr fenti megtisztelő – mert a megol-dást tőlem váró – észrevétele is). Én e téren Czeglédy Katalin kutatási eredményeinek közlésétől várok sokat, amely ismereteim szerint a „pánmagyar” megoldás irányába mutat. Ezek szerint a magyar egy eurázsiai ősnyelv leszármazottja s ezzel magyarázhatók a széles körben felismerhető nyelvi (és írástörténeti) párhuzamok.
Rögeszme-e a finnugrizmus?
„A ... könyv talán túlságos határozottsággal szögezi le, hogy a finnugrizmus rögeszme (67. oldal), amelyet nem lehet már másként, csakis dogmaként kezelni, s amely megreformálhatatlan”.
Természetesen a fent idézett álláspontom nem a nyelvtudományra, ha-nem a nyelvtudomány fejlődését 150 éve akadályozó finnugrizmusra vonat-kozik.
Mivel Bakay Kornél professzor úr bírálata a kötet érdemét (a finnugrizmus alapjait alkotó elméleti kérdéseket, vagy az ezeket cáfoló ér-veket) nem érintette, nincs okom megváltoztatni az álláspontomat.
Szövegközi ábra. A marosgombási honfoglalás kori leletek világmodelljének sarkán lévő sarok „szár Óg, Heraklész” jelkép a székely „s” (sarok) és „o/ó” (Óg) jelek közötti érdekes átmenet
Válasz Csúcs Sándor értékelésére
Csúcs Sándor és a nyelvtudomány megtermékenyült
Sikerült elültetni egy gondolatot, amelynek szárba szökkenése és további – nagy jelentőségű – hasznosítása várható. Persze jobb lett volna, ha Csúcs Sándor pontosan idéz, s a nevemet is feltüntetni az idézet alatt.
Az Eleink, amelynek Erdélyi István vezette szerkesztősége nem volt haj-landó „A hurrita lineáris írás” c. cikkem közlésére, a 2008/1-es számban Csúcs Sándornak köszönhetően két gondolatot is felidézett egy nyelvészeti tárgyú kötetemből (Varga/2006).
Az első esetben nincs szó tudománytörténeti jelentőségű fordulatról, (ezért?) Csúcs Sándor itt megemlíti a nevemet is: „Még a finnugor nyelvro-konság esküdt ellensége , Varga Géza is elismeri, hogy a jelenleg ismert nyelvek közül a finnugor nyelvek állnak a legközelebb a magyarhoz (A finn-ugor elmélet alkonya, 54. old.)”. Majd – a tényeknek megfelelve – hozzáte-szi: „Persze nincs szükségünk Varga Gézára ennek megállapításához”.
A következő esetben azonban eltérő a helyzet. Itt (hibásan) átveszi és előadja a „Pánmagyar megoldás” című fejezetem lényegét, azonban az ab-ból következő konzekvenciák levonása és a nevem említése nélkül.
Rédey Károllyal vitatkozva így fejtettem ki ezt a tételt a kötet 187-188. oldalán:
„Hiszen éppen az okozza a zűrzavart, hogy a magyar nyelvet túl sok idegennek nyilvánított nyelvvel lehet rokonsági kapcsolatba hozni: azaz nem kevés, hanem túl sok a gyökér. Ez a nehézség azonban csak látszólagos, mert megoldható az eredendő hiba kiküszöbölésével.
Mi ez az eredendő hiba? Nos, végső soron a finnugrizmus léte. Az az in-dokolatlan finnugrista feltételezés, hogy a magyar nyelv nem lehet rokona csak a kijelölt finnugor nyelveknek. Ha ezen túl tudunk lépni, akkor a sok rokonítás nem lesz ellentmondó, csupán új őstörténeti koncepció után kiált.
Erre az új (pontosabban a hagyományoshoz visszatérő) őstörténeti kon-cepcióra lehetőséget adnak a közelmúlt genetikai, régészeti, őstörténeti és írástörténeti eredményei, amelyek lényege, dióhéjban a következő:
Ádámról és Éváról minden nép rokona minden népnek, minden nyelv ro-kona minden nyelvnek. Ez a modern genetika nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a homo sapiens sapiens kb. 150 ezer éve alakult ki Kelet-Afrikában. Kezdetben csak egy-két ember, majd egy család hordozta az új génkészletet s az ő utódaik népesítették be mintegy 100 ezer év alatt a Földet. Ezért alig-ha férhet hozzá kétség, hogy valamikor minden modern ember egy nyelven beszélt. Így szemlélve a kérdést, értelmetlen és tudománytalan azon vitat-kozni, hogy egyik, vagy másik nép és nyelve rokona-e a magyarnak, vagy sem.
Nyilvánvaló az is, hogy minden genetikai és nyelvi rokonság-meghatározás téves, amelyik e tényre nem figyel.
Azaz elvileg rokonnak kell tekinteni azon nyelveket is, amelyek között sem a folyamatos nyelvi változásokat nem ismerjük, sem a nyelv tartalma nem hasonló, sem semmi más adat nem mutat a rokonságra. Ezek esetében azt kell feltételezni, hogy az eltelt hosszú időszakban az eredeti nyelv minden eleme kicserélődött, vagy a felismerhetetlenségig megváltozott. A rokonság azonban mindezek ellenére tény, csupán a nyelvtudomány nem ismeri a vál-tozások folyamatát és semmilyen módszerrel nem is rendelkezik, amellyel ez kideríthető volna.
Mindebből az következik, hogy az összehasonlításokat a lehető legszéle-sebb körben kellene végezni s minden hasonlóságot elsősorban a genetikus kapcsolattal kell magyarázni s csak olyan mértékben gondolhatunk a vélet-len egyezésre, amennyire azt az elvégzett matematikai elemzés megengedi. Végső soron egyik nyelvet sem lehet rokontalan szigetnyelvnek minősíteni.”
Csúcs Sándor nyelvész professzor – Angela Marcantonio állításaival vi-tatkozva – rövidebben adja elő a kötetünkből tanultakat:
„Ha elfogadjuk a Homo sapiens monogenezisét, akkor el kell fogadnunk az emberi nyelv monogenezisét is. Márpedig, ha az első emberek egy közös nyelven beszéltek, akkor a mai beszélt sok ezer nyelv kialakulása csak a nyelvrokonság feltevésével magyarázható. Más kérdés az, hogy a ma beszélt nyelvek többségének rokonsága az összehasonlító nyelvtudomány eszközei-vel a nagy időbeli távolság miatt nem mutatható ki.”
Rövid, de nagy jelentőségű beismerés ez, amelynek horderejét talán ma-ga Csúcs Sándor sem gondolta végig (vagy ha igen, akkor az az emberi és tudósi értékeit emeli ki).
sumér
etruszk
magyar
as, is „egyetlen, egyedüli”
ais, eis „istenség”
ős (az isten előtagja)
ab, abba „apa, nagyapa”
apa „apa”
apa
gar „tenni, csinálni”
car „csinálni”
gyártani
bar „égni, tűz”
vers „tűz”
perzsel, pirul, forró
zal, zalag „fényleni, kitűnni”
zil, zilac „méltóságnév”
csillog, gyullad
(gyula méltóságnév)
du 3, de 6 „tenni, csinálni”
thez „tenni, csinálni”
tesz
mah „nagy, hatalmas”
macstrev „méltóságnév”
(vö. latin magister!)
magas
kud „tartály”
qut-un „edényféle”
kád
tin, din „élni, élet”
Tin „nap, napisten”
Ten „isten”
ud utu „nap, napisten, idő”
usil „nap, napisten”
üdő, idő
1. ábra. Sumér - etruszk - magyar szópárhuzamok;
e szavak összehasonlítása – Csúcs Sándor professzor úr
engedélyének köszönhetően – immár nem tudománytalan
Azonban ennek ecsetelése helyett nézzük meg a hibákat, amelyeket a professzor úr elkövetett:
– Az általam használt Homo sapiens sapiens megnevezésben azért sze-repel kétszer is a sapiens szó, mert ez a háromtagú elnevezés a mai ember tudományos megnevezése, amelyre a Földünket benépesítő modern ember-csoport megkülönböztetése végett van szükség. El kell határolni a mai em-bert a Homo sapiens korábban kihalt, egyéb képviselőitől.
Mivel Csúcs Sándor professzor úr csak Homo sapiens megnevezést al-kalmaz a cikkében, ebből következően az állítása egyszerűen nem igaz. Ha a most létező nyelvek rokonságáról beszél, akkor tudnia kell, hogy ezek elvá-lása kb. 150 000 évvel ezelőtt, a homo sapiens sapiens nevű modern ember-faj megszületésekor kezdődött meg. Ezt nem keverheti össze a homo sapi-ens monogenezisével, ami egy korábban kezdődő és több kihalt mellékágat is tartalmazó történet.
Úgy vélem, hogy Csúcs Sándor professzor úrnak ehhez a tudományos kérdéshez is az elengedhetetlenül szükséges minimális ismeret birtokában kellene hozzászólnia, ha az MTA tudományos tanácsadóként tartja nyilván.
Csúcs Sándor professzor úr megtisztelhetett volna a nevem említésével, ha már az ötletemet a magáévá tette. Nem gondolom persze, hogy a nyelvek monogenezisének elmélete tőlem származna, azonban úgy tűnt, hogy egyes finnugristákat emlékeztetni kell rá.
Csúcs Sándor mondatainak a jelentőségét az adja, hogy immár engedé-lyünk van a korlátlanul tág körű nyelv-összehasonlító kutatásokra. Persze eddig sem kértük és most sincs szükségünk Csúcs Sándor engedélyére az effajta munkához. Mégis, örömmel nyugtázzuk, hogy immár szerinte sem lehet eleve tudománytalan a sumér-magyar, az angol-magyar, az indián-magyar valamint a bármelymásnyelv-magyar nyelvi hasonlóságok vizsgála-ta.
S persze okunk van annak feltételezésére is, hogy mindezek egyúttal ge-netikai-kulturális rokonság feltételezésére vonatkozó engedélyt is jelenthet-nek (legyen az bármilyen csekély mértékű). Ez megnyugtató érzés akkor, amikor a székely rovásírás és egyes távoli rendszerek (mint az indián jelek, vagy a hettita hieroglifák) rokonságát vizsgáljuk.
Csúcs Sándor újabb keletű (a nyelvek monogeneziséről alkotott) állás-foglalásának helyességét igazolják az alábbi hettita-magyar jelpárhuzamok.
Ugyanis nem csupán a nyelvek, hanem a jelkészletek is ősi rokonságban vannak egymással, egy kőkori ősvallási jelkészlet örökösei.
Ez utóbbiakról (a hettita és a székely jelek rokonságáról) is szó esett ab-ban a cikkben, amelyet az Erdélyi István által főszerkesztett Eleink nem volt hajlandó közölni.
somogyi sótartó a világoszlop rajzával: a kereszt, a Nap és a világhegy jelképével
a hettita hieroglif írás „kereszt” szójele, a sa „szár/úr?” szótagjele és „hegység” szójele (fentről lefelé)
A székely „s” (sarok) jel Bél Mátyás ábécéjéből
A székely „us” (ős) szójel a nikolsburgi ábécéből
2. ábra. A hettita világhegy, valamint a magyar népi világhegy rajza is hasonló szerkezetű ligatúra: a hettita és a magyar képjel ugyanabból az ősi jelkincsből származik
A székely „ly” (lyuk) rovásjel egy napszimbólum
A székely „o/ó” jel Óg égisten jelké-pe, az égbolt ívét ábrázolja
A székely „s” a sarok eget tartó hegyének rajza
3. ábra. A yazilikayai hettita sziklapantheon egyik domborműve Huszka nyomán;
a dombormű részletei a székely rovásjelek segítségével értelmezhetőek
Körön kívülről
Körön kívülről
- válasz Csúcs Sándor könyvkritikájára -
Nem számítottam rá, hogy Csúcs Sándor mutatja be a „Finnugor Világ”-ban (2006. június) „A finnugor elmélet alkonya” c. kötetemet (Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2006). Ezt megtisztelőnek is tekinthetném, ha nem kelle-ne néhány kérdésre visszatérnünk.
Tudjuk, hogy egy kötetnek annyi olvasata van, ahány olvasója. Az olva-só az intellektusának és az egzisztenciájának megfelelően nem pontosan azt olvassa ki a műből, mint amit a szerző abban leírt. Ebből következően a bírálónak egyéni véleményt lehet és kell is alkotnia. Nem lenne helyes, ha legfontosabb céljának a szerzői elégedettség biztosítását tekintené. Mégis, a szerző joggal remélheti, hogy bírálója nem tulajdonít olyasmit a kötetének, ami abban – legalább a szerzői szándékok szerint – nem szerepel.
De nézzük tételenként Csúcs Sándor állításait!
„Varga Gézát szemmel láthatólag nem zavarja, hogy az általa ismerte-tett teóriák nemcsak a finnugor nyelvrokonság elméletével, hanem egymás-sal sem egyeztethetők össze.”
Amennyiben a bírálóm konkrét példát említett volna, akkor pontosabb választ adhatnék a felvetésére. Ennek hiányában általánosságban azt vála-szolhatom, hogy az ismertetett teóriák közötti ellentmondás csak vélt, amely egy nagyobb ívű őstörténeti koncepcióval feloldható. Csupán a túlságosan rövid, mindössze 6-8 ezer évre visszatekintő magyar őstörténet talaján álló olvasó feltételezheti, hogy a kötetemben idézett nézetek kizárják egymást.
A szokásos gondolatmenet szerint azon népeknek vagyunk a leszárma-zottai, vagy rokonai; amelyeknél a magyar nyelvi jelenségek megfelelői megtalálhatók. Ebben a sémában van is valami igazság. Csakhogy ezt az igazságot a finnugrizmus a finnugor körön kívül nem tartja érvényesnek. Ami azért elfogadhatatlan eljárás, mert nem csak a finnugor körön belül találunk hasonló nyelvi jelenségeket; hanem az indiánoknál, a suméreknél és a keltáknál is, hogy a teljes kört most ne soroljam fel. E helyzetet a finnugrizmus egyszerű és túl rövidre fogott rokonság-elképzelésével nem lehet feloldani; ezért a finnugrista kutatók félreértelmezik és letagadják a távoli párhuzamokat, vagy valamiképpen kitérnek a megválaszolásuk elől.
Gondolatmenetük szerint, mivel nem származhatunk egyszerre az indiá-noktól is, a sumérektől is, meg a keltáktól is, ezért ezek a hipotézisek egy-mást kölcsönösen kizárják. Csakhogy itt nem származási hipotézisekről, hanem nyelvi kapcsolatokra utaló tényekről van szó – s ez nem ugyanaz. A bírált kötetben felsorolt nyelvi párhuzamok ugyanis léteznek, legyen bármi azok magyarázata. Ebből következően a Csúcs Sándor által említett össze-egyeztethetetlenség csupán az íróasztal mellett kitalált finnugrista koncepció önellentmondása. Ha a finnugrista magyarázat nem felel meg a valóságban létező összefüggéseknek, akkor új (kézenfekvően: nagyobb ívű) magyaráza-tot kell kidolgozni a nyelvek és a népek rokonságára.
Ha a magyar nyelvtörténet kezdeteit 50 000, vagy 100 000 évvel ezelőtt-re tesszük, amint arra a szakirodalomban van is példa, akkor pl. az indián nyelvekben lévő magyar nyelvi párhuzamok nem állnak ellentmondásban a sumér, vagy a kelta megfelelésekkel; hanem ismeretlen korból származó közös, ősi örökségnek tekinthetők.
„A szerző számára bármilyen elmélet elfogadható, csak a finnugor nem.”
Ez így nem pontos. Csúcs Sándor maga is idéz a könyvemből ezt cáfoló szavakat („alapos okkal gondoljuk, hogy … a jelenleg ismert nyelvek közül a finnugor nyelvek állhatnak legközelebb a magyarhoz”). Úgy gondolom, hogy a finnugrista nyelvészeti irodalom sok nyelvi kapcsolatra utaló jelen-séget sorol fel, amelyek egy része helytálló lehet. Csupán a belőlük levont finnugrista következtetés (a finnugor ősnép, ősnyelv és őshaza feltételezése) tudománytalan.
„a szerző a finnugor nyelvrokonság elméletét egyrészt osztrák, másrészt szovjet találmánynak tartja. Vélekedését meg sem próbálja bizonyítékokkal igazolni, hiszen ilyenek nem léteznek.”
Nem szűkíteném le a „feltalálók” listáját a megszálló osztrákokra és szovjetekre, pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a finnugrizmus esetében a mindenkori (megszálló, vagy megszállóként viselkedő) hatalom érzelmei jelennek meg a nyelvtudomány köntösében. Azt, hogy egy nemzetközi je-lenség hazai változatáról van szó, a Hegedűs József könyvéből vett idéze-tekkel – úgy vélem – kellőképpen illusztráltam. Hegedűs József sorait ol-vasva nem tartottam szükségesnek további tételes bizonyítékok felmutatá-sát, mert azt hittem, hogy ez közismert (beismert) tény, amit ezek után már nem kell külön alátámasztanom. A könyvem második kiadásában ugyan megpróbálhatnám legalább azt bizonyítani, hogy a finnugrizmus apostolai idegenszívűek voltak. Erre azonban joggal mondhatná bárki, hogy a finn-ugor nyelvrokonság elmélete ettől függetlenül még helytálló lehet. Vagyis – mivel a vitát csak a tudományos érvek dönthetik el – ennek a kérdésnek a túldimenzionálása mellékvágányra terelné a párbeszédet.
Azonban nem kívánom teljesen válasz nélkül hagyni a felszólítást.
A nyelvész Sándor Klára (e sorok írásakor az egyik kormánypárt vezető-ségi tagja) írt egy dolgozatot 1996-ban „A székely rovásírás megíratlan tör-ténetei” címmel:
„A székely rovásírás mai helyzetét mindenek előtt az jellemzi, hogy nem tudunk mit kezdeni vele: sem az írásrendszerrel magával, sem a kutatásával. Minden alapvető kérdés tisztázatlan: az írás neve, eredete, önálló története; hogy hány emléke van és melyek ezek; hogy kik használták és milyen célra; az előző kérdések megválaszolatlansága miatt nem világos, hogy mi a helye a magyar művelődéstörténetben – és az sem tűnik mindig világosnak, hogy minek kell vele egyáltalán foglalkozni.”
A székely rovásírás használatához “társult … egy … csoportidentitást jelző szerep is. … a székely népcsoport … identitásjelző szimbóluma … má-ra egyfajta … erősen jobboldali nemzeti érzés kifejezőjévé vált … Más en-nek az írásnak és használatának szimbólumértéke Székelyföldön, ahol genuin, és más Székelyföldön kívül; más, ha székelyek használják, más ha nem székelyek.”
A kultuszminiszter nevében írt 4.3/182/Múz-60/2001. számú levél és az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításon tapasztalt rovásírás-üldözés is megerősíti, hogy itt a hivatalos politika rangjára emelt magyar- és tudományellenes álláspontról van szó.
Társul ehhez az a jelenség, hogy a korai székely írásemlékeket a finnug-rista nyelvészek nem hajlandók nyelvemléknek tekinteni, azzal a tarthatatlan indoklással, hogy ez az írás túl kései a nyelvtörténészek számára.
A fenti példák azt bizonyítják, hogy a hatalom egy évszázada negatív ál-láspontra helyezkedik őstörténetünk finnugor körön túlmutató kapcsolatai-nak (az azt reprezentáló nyelv- és írástörténet) kutatását és értékelését illető-en. Az is nyilvánvaló, hogy a finnugrista nyelvtudomány képviselői nem foglalkoznak a rovásírásos nyelvemlékeinkkel. Elvileg ugyan továbbra is bizonyítatlan maradt ama kérdés, hogy e két tény összefügg-e; azaz hatott-e a hatalom álláspontja a tudományra, vagy sem. Gondolom azonban, hogy ezt az olvasók jó része is költői kérdésnek tartja. Mégis, az lenne helyénva-ló, ha a felelet megfogalmazásakor finnugrista nyelvészek válaszaira is tá-maszkodhatnánk.
„sok esetben éppen az "alternatív" elméleteknek van tudományon kívüli motivációja. Melyik kis nép számára ne lenne vonzó egy olyan elmélet, ame-lyik azt állítja, hogy a magyar a világ legrégebbi nyelve, amely az összes többire jelentős hatást gyakorolt.”
Nem szükséges elemeznünk a kis népek ábrándjait, mert – a másolatban fennmaradt kőkori eredetű írásemlékeknek köszönhetően – a magyar nyelv esetében nem feltételezésről, hanem tényről van szó, a magyar nyelv rendel-kezik a világ legkorábbi időkből fennmaradt nyelvemlékével.
Bár ezeket az írásemlékeket a könyvem 185-187. oldalán bemutatom, Csúcs Sándor mégsem említi őket. Vagy elkerülte a figyelmét, vagy nem rendelkezik az értékelésükhöz szükséges írástörténeti (ősvallási, nyelvi, né-pesedéstörténeti) ismeretekkel.
Ez nem lenne meglepő, hiszen alapvető újdonságot jelentő felfedezésről lévén szó, e kérdésben az írástörténészeket is az ismerethiány állapota jel-lemzi. Csúcs Sándortól a szakszerű válasz helyett egy megalapozatlan és tudományon kívüli oldalvágást kapunk.
A hiányzó ismereteket és az érdemi választ azonban nem pótolja a szo-kásos, ám minden alátámasztást nélkülöző hivatkozás a dicső régmúlt ku-lisszáit tákoló szándékra.
sumér tar „tör-vény”, sila „út” szójel René Labat nyomán
székely „sz” (szár)
székely „zászlós s” (szár Óg, sarok)
A világoszlop hettita ábrázolása; a hegyen álló világoszlop nevét a kecskefej alakú tar szójelek rögzítik; ezzel a tar szóval van geneti-kus kapcsolatban a világoszlop magyar szár neve, amely a szóeleji t-sz hangváltozással (szóhasadással) jött létre A törvény a világ-oszloppal (égbe vezető úttal) azo-nos Istentől származik
Az „sz” és „s” rovásjelek szintén a világoszlopot ábrázolják
1. ábra. A hettita és sumér tar szó rokona a magyar tar, törvény, szár és szarv szónak, amint a megfelelő ábrázolási konvenció is rokonságban van egymással, mert a jelek a világoszlopot ábrázolják, vagy – a szarv esetében - arra utalnak
„Jó lenne, ha a nyelvek rokonságának fokát matematikai módszerekkel tudnánk mérni. Azonban sajnos az a helyzet, hogy a nyelvi sajátságok na-gyobb része nem fejezhető ki matematikailag.”
A matematika érvényessége azonban általános, azaz minden tudomány – még a nyelvészet – területén is hasznosítható.
Hajlandó vagyok elismerni a nehézségeket, amelyek a nyelvészeti kér-déseknek a matematika nyelvére történő lefordítását akadályozzák. Abban azonban egyet kellene értenünk, hogy ezek nem képezhetik elvi akadályát a matematika szélesebb körű nyelvészeti alkalmazásának, és a rájuk való hi-vatkozás nem szolgálhatja a finnugrizmus mesterséges életben tartását sem.
De nézzünk egy példát, amely segít felmérni, milyen nehézségekről le-het szó!
Tegyük fel, hogy a tar szócsaládját szeretnénk körülhatárolni a világ nyelveiben előforduló hangalaki és jelentésbeli párhuzamok feltérképezésé-vel (1. ábra). Ehhez egy nyelvész és egy matematikus együttműködésére lenne szükség.
Amikor azonban a munka során a matematikus a szótárakban rábukkan-na a sumér tar szóra, azt a nyelvész kizárná a vizsgálat köréből, arra hivat-kozván, hogy a sumér „mint tudjuk” rokontalan szigetnyelv. Helyette aján-laná a feltételezett csuvas *tar szót, amely ugyan nem létezik és feltehetően soha nem is létezett, de beleillik a nyelvészeti prekoncepciókba.
S a finnugrizmus a hasonló – egy matematikus számára komolytalannak tűnő – megoldások seregére épült.
Azaz a nyelvészeket joggal riasztja a matematika kérlelhetetlen objekti-vitása, amely nyilvánvalóvá tenné a finnugrizmus módszereinek „túlzott rugalmasságát” és tudományon kívüli voltát.
Csúcs Sándor azzal zárja a cikkét: „nem bánom, hogy elolvastam Varga Géza könyvét, mert ... megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy mi finn-ugor nyelvészek jó úton járunk.”
E végkövetkeztetés elől azonban hiányzik a levezetés. Ezért nem tudha-tó, hogy Csúcs Sándor valóságos összefüggéseket felismerve jutott-e egy megalapozott megállapításra, vagy csupán a reményeit vetíti elénk a vászon-ra.
Ezért nem osztjuk az optimizmusát.
Velemért a szerencsés adottságai kifejezetten alkalmassá teszik a falusi turizmus céljára, ezért szaporodnak itt is gombamódra a kiadó szobák, a parasztházból kialakított szállások és vendégházak. Nagyméretű (50 főt, vagy többet befogadó) szállás, vagy panzió nincs a településen. A legnagyobb befogadóképességű veleméri szálláshelyen is csak 16 ágy áll a vendégek rendelkezésére. A Botszer három szomszédos szálláshelye együttvéve 35 vendéget tud fogadni (az egyik szobát, a másik lakosztályt, a harmadik vendégházat kínál) . Termálstrandot és wellness szolgáltatást az alsómaráci fürdőben (Szlovéniában) lehet legközelebb igénybe venni.
A veleméri Cserépmadár szállás névadója a lemenő Nap által megvilágítva (alatta egy őrségi szálláshely)
A veleméri Cserépmadár szállás (3 szoba, 11 ágy, 3 fürdőszoba, konyha, étkező/előtér) valamivel olcsóbb a Csinyálóháznál, mert nászutasok helyett inkább csoportoknak, baráti családoknak van teremtve s érvényesülhet a csoportkedvezmény.
Egész ház:
Min. 3 éj és max. 6 fő esetén az egész ház 20 000 Ft/éj.
Min. 3 éj és 7-11 személy esetén az egész ház 30 000 Ft/éj.
1-2 éjszakás foglalás esetén az egész ház 40 000 Ft/éj.
Egy szoba:
Tele szoba (3-4 fő) és min. 3 éj esetén 3 000 Ft/fő/éj.
1-2 éjszakás foglalás és nem tele szoba esetén 4000 Ft/fő/éj (valamint az üres ágyak után 1000 Ft/éj).
A veleméri Cserépmadár szállás bejárata
Az Őrségben a falusi turizmus (szállás, vendégház, apartman, panzió és egyéb szálláshely fejlesztése) terén jelentős előrelépés történt az utóbbi években. Ennek köszönhetően sok panzió, vendégház, apartman (szebb szóval: lakosztály) és egyéb szállás nyílt meg az őrségi településeken. Van olyan őrségi falu, ahol nagyobb a turisztikai szálláshelyek fogadó kapacitása, mint a lakosság lélekszáma. Akinek van egy üres szobája, vagy háza; az már szállást, vendégházat, apartmant alakított belőle és bejelentkezett a falusi szállás kínálói közé. Ez természetes, hiszen minden őrségi család képes lehet egy kisebb szálláshely fenntartására. Megjelentek ugyanakkor a tőkeerős vállalkozók is, akik néha több százmilliós beruházással 50 főnél is nagyobb befogadóképességű panziók, vendégházak és szálláshelyek megjelenését segítették elő. Van olyan is, aki csak egy parasztházat újított fel s egy-két őrségi alkalmazottat távolról foglalkoztatva, megpróbálja kamatoztatni a befektetett tőkéjét. Gyakoribb, hogy egy-egy megüresedett őrségi ingatlant, vagy csak néhány szobát a rokonok hasznosítanak szálláshely céljára. A hírekben megjelent, hogy a gazdasági válság hatására a szálláshelyek harmada bezárt - ezt azonban a saját tapasztalataim alapján nem tudom alátámasztani. A szálláshelyek, panziók, vendégházak és magánszállások túlkínálata valóban teremtett némi feszültséget, de ez a szálláshelyek folyamatos fejlesztését eredményezi. A szállások versenye oda vezetett, hogy a szállás adása mellett ma már valami turisztikai többletet is kell nyújtani a falusi turizmus vándorainak. A tőkeerős szálláshely fürdési lehetőséget és éttermi szolgáltatásokat kínál (ez az összetettebb vállalkozási szerkezet úgy is kialakulhat, hogy egy fürdő, vagy étterem kezd szállás adásába - amire szintén van példa). Azonban a tőkeerős fejlesztéseknek is van korlátja. Akad rá példa, hogy a nagyobb panzió a magas rezsiköltség miatt nem lehet nyereséges és eladni is csak a beruházási költség töredékéért lehetne. Mert nem lehet minden őrségi szállás mellé rentábilis fürdőt és éttermet építeni. A kisebb őrségi szállások többnyire valamilyen olcsó megoldást választanak s például kulturális programot és egyfajta őrségi hangulatot kínálnak. A szállás területén bemutatják az Őrség népi kultúráját - egy múzeumként berendezett helyiséggel, vagy a szállás múzeális értékű berendezésével. E kisebb őrségi szállások fennmaradását segíti még, hogy azt az elkülönült nyugalmat tudják biztosítani, amit a városok forgalmától menekülö vendég keres az Őrségben. Azaz itt egymásra talált a turisztikai kereslet és az, amit az Őrség lakossága a szállás terén nyújtani tud. A vendég nem ritkán azért jön e szép tájra, mert a szállás nyugalmát meghitt elkülönültségben kívánja élvezni a párjával, a családjával, vagy a barátaival. Falusi parasztházat keres, ahol megtapasztalhatja a csendet és a Őrség természeti szépségeit. Miközben a nagy befogadóképességű panziók ezt csak csökkentett mértékben képesek biztosítani, a fogyatkozó őrségi lakosságszám miatt megüresedő szép házakból kialakítható kisebb szállások éppen ilyen célra alkalmasak. Ez azt jelenti, hogy a parasztházakból kialakított kis őrségi szállás is létjogosult, meg a nagyobb panzió is. Sőt, egymásra is vannak utalva, mert a nagyobb szálláshely éttermét és fürdőjét csak a közeli kis szallások vendégei tehetik rentábilissá; miközben a kis szállás vendégének is hasznára lehet a közeli étterem és medence.
A Velemért Szentgyörgyvölggyel összekötő út részlete
Hogyan illeszkedik e képbe a veleméri Cserépmadár szállás és Csinyálóház? Hogyan tagozódik be az őrségi szállások, szálláshelyek, panziók, vendégházak, lakosztályok, parasztházból kialakított magánszállások és nagyobb szállodák sorába? Nos, elsősorban az adottságok határozzák meg a lehetőségeket. Ezek a szállás céljára szolgáló veleméri épületek az egyik legyszebb (ha nem a legszebb) őrségi tájban épültek meg. A dombtetőn lévő szállások körül virágzó rétek, néhány száz méterre patakok és erdők találhatók. Jellemzője a portának és Velemérnek a béke és szépség. Amikor egy végtelen csendben átaludt, pihentető éjszaka után kilépünk a teraszra és megrészegülünk a tájat átlengő boldog madárcsicsergéstől, vagy a virágzó árnyékliliomok illatától - akkor nehezen felejthető élménnyel gazdagodunk. Évekig hálásan emlékezhetünk rá s erőt ad az elkövetkező munkához. Az épületeket elsősorban őrségi parasztbútorokkal rendeztük be, amelyeket saját tervezésű elemekkel egészítettünk ki - de van egy múzeumunk is. A Sindümúzeum látogatóinak rendszeresen megmutatjuk a szállásokat is, ha azokban éppen nincs vendég. Az összhatásra jellemző, hogy belépve a szállás céljára átalakított épületekbe, a látogatók rendszerint megkérdezik egymástól: - Drágám, nem tudod, hogy mi miért nem itt szálltunk meg?
Szibériai nőszirmot nevelő láprét a veleméri Cserépmadár szállás telkén